Mint oly sokan, én is a Tomb Raider sorozattal nőttem fel. Volt persze sok más játékom, de Lara Croft története azért nőtt különösen a szívemhez, mert megmutatta, hogy egy lány is lehet tökös és okos. Sokáig készültem régésznek, aztán persze rájöttem, hogy az a meló nem arról szól, hogy az ember lánya egzotikus kultúrákat kutat ősi sírkamrákban.
Amikor meghallottam, hogy érkezik az előzménytrilógia nem volt kérdés, hogy rohanok a boltba. Nem is csalódtam, az első rész vérfrissítése nagyon kellett már a franchise-nak. Idén pedig elérkeztünk a sorozat záró darabjához, ami már a promók alapján is sokkal grandiózusabb elemekkel kecsegtetett.
A játék helyszíne ezúttal Dél-Amerika, ami szerintem szuper választás mert az ősi inka, maja, azték és egyéb furcsa nevű ősi kultúrák kiapadhatatlan forrásai a kalandoknak.
A történet:
A történetben folytatódik Lara és a Trinity macska-egér harca. A Trinity rend ezúttal egy tőr és doboz segítségével igyekszik elpusztítani a világot, hogy aztán annak romjain újat építsen, mely a rend irányítása alatt áll. Az ifjú Croft lány természetesen mindent elkövet, hogy ezt megakadályozza.
A fő sztorivonalon felül nagyon sok felfedezésre váró sírkamra akad, noha ezek nagyjából egy sémát követnek én még a tizediket is végigcsináltam, mert egy kicsit megtörték az amúgy lineáris játékmenetet.
Maga a játéktér gyönyörű, a dzsungel élettel teli, én percekig néztem a levelek mozgását, a lombokon átszűrődő fényeket és a csörgedező vízfolyásokat. A sírkamrák sötétjében néha a hideg is kirázott, pedig Amnesián és Outlaston nevelődtem. Szóval a környezet eszméletlen hangulatos lett, egyetlen hibája, hogy a pályák kicsit egyformák. Nyilván a helyszínválasztás komoly korlátja az alkotói kreativitásnak, az egyenlítői éghajlaton rendkívül furcsa lenne mondjuk havas tájba és pingvinekbe belefutni. A környezet monotonitását tehát nem fair kritikaként felhozni.
Ugyanakkor örültem volna, ha egy kicsit szabadabban lehet felfedezni. Az egyes bejárható részek nagyon határozottan terelik a játékost, egyedül a sírkamrák adnak egy kis teret a kalandozásnak, de ezek is csak kisebb leágazások a fő sztorivonalról. Persze a TR játékokra mindig is a lineáris játékmenet volt a jellemző, de nekem sokkal jobban bejött a God of War féllineáris megoldása, ahol a nyughatatlan játékos egy kicsit szabadjára van engedve a teremtett világban.
Abszolút nem hiányoztak volna azok a részek, amik Lara kiskorába repítettek mindet. Mármint cuki a kicsi Lara, meg addig sem a dzsungelben voltunk, amíg vele kellett játszani, de ez a szál nekem teljesen érdektelen volt. Sokkal szívesebben voltam a felnőtt Larával, aki szerencsére nem lett sem vérmes feminista ikon, sem a dzsungel szexi femme fatale-ja. Lara azért különösen szimpatikus, mert lehetne a vagány csaj a szomszédból, akivel mindig együtt akarnak lógni a srácok.
A játék nehézségével sem volt gondom, már csak azért sem mert az egyes elemek nehézségét külön is lehet állítani, így aki inkább a fejtörőket preferálja, viszont nem szeret harcolni, eltérő nehézségi fokokat határozhat meg. Én rögtön jól le is vettem harcok erősségét. Utóbb kiderült, hogy nem igazán kellett volna, mert feltűnően kevés olyan helyzet van, amelyben a Trinity katonáival, vagy törzsi harcosokkal kelünk birokra. Ha kell is harcolni, az MI nem túl okos, én lopakodva egész területeket pucoltam ki, úgy hogy egyik katonának sem tűnt fel, hogy vészesen fogynak mellőle a bajtársak. De említhetnék egy kikötői csatajelenetet is, ahol módszeresen a vízbe húztam mindenkit, de még a negyedik ellenfél is volt olyan botor, hogy a mólónak pont arra a pontjára jött körbenézni, ahol már három társa vízbe fúlt.
A játék amúgy azzal hirdette magát, hogy mindenből lehet fegyver. Nos, ez biztos így van, de nekem speciel eszembe sem jutott azzal bonyolítani az életemet, hogy üvegeket és köveket hajigálok, amikor az alap íjjal kényelmesen és csendesen le lehet szedni mindent és mindenkit. Apropó még mindig utálok gamepaddal célozni, szerintem ez már nem is fog megváltozni.
Mondjuk én egy kalandjátékban mindig jobban szeretem az ügyességi és a logikai feladatokat, engem nem zavart, hogy kicsit fapados az akció, de megértem, akit mondjuk pont ez zavar. A fejtörőket nagyon jól eltalálták, változatosak voltak, elgondolkodtatóak, de nem megoldhatatlanul nehezek, ráadásul nagyon tetszett, hogy sokszor hatalmas ősi szerkezeteket kellett megmozgatni. A grandiózus terek, épületek és szobrok egyébként az egész játékot jellemzik és én imádtam, hogy a legtöbbjükre fel is lehet mászni.
Az irányításon, a skilleken és a fejlesztéseken nem sokat variáltak az előző játékokhoz képest. A skillfa kicsit áttekinthetetlen lett, sőt engem a képességek rendszere annyira nem izgatott, hogy még arra se nagyon vettem a fáradtságot, hogy elolvassam melyik skillre rakok, pláne nem arra, hogy logika mentén osztogassam a pontokat. Pedig vannak hasznos skillek, például tök jó, na hosszabb ideig kapsz levegőt a víz alatt, meg kevesebbet sebződsz, ha magasról esel le. Csak épp nem motivált arra semmi, hogy vesződjek az olvasgatással.
Apropó olvasgatás. A játékban nagyon sok tárgyat, szobrot, kéziratot találunk, amiket megéri összegyűjteni, mert nagyon érdekes dolgokat tudhatunk meg az ősi dél-amerikai kultúrákról. Ráadásul valahol olvastam, hogy történészekkel is dolgoztak együtt, hogy az ábrázolások és a mondák minél valósághűbbek legyenek. Ezért pedig jár a pacsi, mert hogy egy játék még a népműveléssel is törődjön az ritkaság. Mondjuk kérdés, hogy mennyire fogok emlékezni a narrációkból később.
Nem bírom ki viszont, hogy ne írjak kritikusan a játékbeli divatról. Bocs, nő vagyok, a ruha-cipő-táska háromszög nekem még egy játékban is érdekes. Szóval: nagyon megörültem, amikor a craftolásnál láttam, hogy többféle ruház is lehet Larának gyártani. Sőt, a Croft editionben még a régi igencsak elnagyolt Larákkal is játszhatunk, ami poén. A Rejtett Városban azonban Lara kap egy álruhát, amivel könnyen elvegyülhet az őslakosok között és onnantól kezdve alig lehet ruhát váltani a játékban. A Rejtett Városban kapott ruci mondjuk csinos, de ha már megvettem drága pénzen egy csomót másikat szeretném is hordani őket. (Mármint Lara.) Plusz nem hiszem, hogy a teljes térdet és lábszárat szabadon hagyó outfit egy pár szandállal a legmegfelelőbb szett sziklamászáshoz. Ahogy az arannyal díszített choker nyaklánc is szép-szép, de íjászkodni nem mennék benne.
A legjobban talán úgy lehetne jellemezni a trilógia záró részét, hogy korrekt darab lett. Mindenki döntse el, hogy ez dicséret vagy, sem. Zárórésztől azért egy picivel többet vártam és nem írja be magát a rész a kedvenc játékaim listájára. Ugyanakkor jól szórakoztam és csak úgy repültek a játékórák, ami főleg a fantasztikus és nagyon jól eltalált környezetnek köszönhető.
Ja és külön achievement jár lámasimogatásért...
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
